Átigazolási hírek

Signal Iduna Park – Története

80.667. Ennyi szurkoló fér el a SIGNAL IDUNA PARKBAN, Németország legnagyobb futballstadionjában.

Ha 30 évvel ezelőtt azt állítod a dortmundi embereknek, hogy a városközpontjukban egy több, mint 80.000 fő befogadására alkalmas futballszentély fog állni – egy stadion, amely üveghomlokzattal, pályafűtési rendszerrel és Európa legnagyobb lelátójával büszkélkedhet -, akkor valószínűleg csak toleráns mosollyal válaszoltak volna a különös elképzelésre. Napjainkban viszont a SIGNAL IDUNA PARK a Strobelallee-n elhelyezkedő, Németország legnagyobb stadionja a maga 80.667 főt befogadó kapacitásával. Az a tény, hogy a stadionra szánt kiadás kis híján összeroppantotta a klubot anyagilag, teljesen más dolog – és olyan, amely szerencsére megoldódott 2006 májusának végén.

A Strobelallee-n található stadion – mely „szentélyként” is ismert a szurkolók révén, és a sajtó, profik és VIP-k által „az ország legszebb stadionjaként” említett – az egyik legnagyobb és legkomfortosabb Európában, mióta a harmadik fejlesztési fázisa is végbement. Az építési és átalakítási munkálatok egy hosszú folyamata érte el a csúcsát, mikor a stadiont renoválták a 2006. évi FIFA Világbajnokság alkalmából. Ezen kívül további munkálatok folynak a stadionban minden nyáron, a BVB 2012-ben egyedülálló módon több tízmillió eurót fektetett a jelenkori stadion felújításába: mind a fű és csatornázás cserélve lett a pálya déli felén; a déli lelátót tartóoszlopokkal megerősítették; konkrét higiéniai intézkedéseket eszközöltek az északi részen; hét új VIP páhollyal bővítették ki a keleti lelátót ott, ahol a sajtósok szoktak lenni; új kamerák, párosulva a lenyűgöző digitális technológiával, amely nagyobb biztonságot garantál, mivel a vendégterület és a déli lelátó alacsonyabban húzódó részei nagyobb figyelem alatt állnak; és az ezt megelőző évben új eredményjelző táblák is üzembe lettek helyezve.

A stadion története mintegy 40 évvel ezelőtt kezdődött – 1965. április 5-én, hogy egész pontosak legyünk. Miután négy hosszú éven át tárgyaltak a kissé elavult „Rote Erde” aréna bővítéséről és korszerűsítéséről, a város Központi és Pénzügyi Bizottsága „tudomásul vette a javaslatot, hogy ne bővítsék a Rote Erde stadiont, hanem építsenek egy új futballstadiont, beépítvén a közelben levő két, nyugati gyakorlópályát, és a kis területen húzódó strandfürdőt is”. Az első lépés a teljesen új stadion megépítésének útján – melyet „Iker Stadionnak” neveztek hivatalos körökben, mivel párhuzamosan folytak a munkálatok a Rote Erdével – megtörtént.

Mégis, ez a projekt nem kapott kiemelt figyelmet addig, amíg Köln városában egy új stadion építése ellen döntöttek a 70-es évek elején, így megnyitva az utat a Dortmund előtt, hogy az 1974-es világbajnokságon rendezővárosként részt vegyenek, valamint hogy megépülhessen a stadion. A szövetségi és állami juttatások nélkül viszont a Westfalenstadion finanszírozása lehetetlen feladat lett volna.

1974. április 2-án – 9 évvel azután, hogy a hivatalos döntés megszületett – a Westfalenstadion hivatalosan is megnyitotta kapuit, az 54.000 férőhelyet kínáló intézmény túlnyomórészt állóhelyeket kínált. Az avatómeccs egy barátságos találkozó volt a Schalke 04 együttese ellen. És a stadion azóta se vesztett semmit sem varázsából. Éppen ellenkezőleg, a rádióközvetítések ömlengve beszélnek a „Német futball szentélyéről”, mikor a kétség kívül egyedi arénáról tudósítanak: a pálya közelsége, az akusztika, köszönhetően a teljesen kiépített tetőszerkezetnek és az egyedülálló szenvedély a szurkolók részéről a gyönyörű játékért mind hozzájárul ehhez. Mindez szikrázó hangulatot okoz, elvarázsolja a nézőket és félelmet kelt az ellenfelekben. Egy 2006-os véleménykutatásban játékosokat kérdeztek meg a 18 Bundesliga csapatból, hogy értékeljék a pályákat, és a Hamburg (28%) illetve a Dortmund (27%) vitte a prímet, mint kedvenc.

Hogy pontosak legyünk, a SIGNAL IDUNA PARK története az 1961-es évre nyúlik vissza. Ekkor tárgyalt először a sportbizottság a Rote Erde Aréna bővítéséről. Azokban a napokban, mikor strukturális változások jellemezték a Ruhr-vidéket, és felütötte fejét a szén- és acélválság, a pénz nem volt olyan határtalan, mint napjainkban. Ez némi magyarázatot ad arra, hogy miért telt el tíz év, mire a tanács eldöntötte 1971. október 4-én, hogy megépítik a Westfalenstadiont. A pénzügyek még ekkor is problémásnak bizonyultak.

A Német Labdarúgó Szövetség ugyan megkapta 1966-ban az 1974-es Világbajnokság rendezési jogát, mégis a dortmundi terveket, miszerint az új stadion hagyományoknak megfelelő tervezéssel épül – amely 30 millió euróra rúgott – a bukás veszélye fenyegette. A tanács egyértelmű döntése ellenére a közigazgatási hatóságok tovább vizsgálták annak lehetőségét, hogy a meglévő stadiont bővítsék az építési költség spórolásának okán.

A sportosztály vezetője, Erich Rüttel sikerrel nyújtotta be javaslatát, miszerint a Kanadában található montreali olimpiai város (1976) modelljét alapul véve épüljön a stadion, azaz előre gyártott építészeti módszereket alkalmazzanak. Ez hozta meg a döntő áttörést. A költségek a felére csökkentek, kezdetben 27 millió márkára (közel 14 millió euróra) becsülték. Az építési munkálatok befejeztével további hét millió márkával nőtt az összeg.

Öt hónappal később, 1970. október 19-én a tanács megadta a zöld jelzést a tervekre, és elhatározták, hogy elkezdik építeni a következő évben a Westfalenstadiont. A 17 millió eurós költségnek több, mint 80%-a szövetségi és állami támogatásból, nyereménybevételekből és adományokból állt. A város hárommillió márkával járult ehhez hozzá, felismerve korán azt, hogy az 1974-es FIFA Világbajnokság egy soha vissza nem térő lehetőséget kínál nekik arra, hogy a jövőben esedékes eseményekre is alkalmas stadiont építhessenek – a világbajnokság nélkül viszont aligha jött volna támogatás. Végtére is, a déli kanyarban húzódó ideiglenes lelátó már a sérülés jeleit mutatta, és a Tervezési Bizottság feltárta: „A lelátó lebontását követően a férőhelyek száma 25.000-re csökken”.

A Westfalenstadiont 56.000 szurkoló befogadására tervezték. Ebből megközelítőleg 54.000 valósult meg, de csak 17.000 ülőhellyel rendelkezett. A tényt, hogy a nézők döntő többsége (47.000) fölött tető húzódott, külön dicsérettel illette a BVB akkori elnöke, Heinz Günther. „Az átlagos utcai ember” számára tetőt kínált a feje fölé, ami egyedülállónak számított akkoriban.

Zaire, Skócia, Svédország, Brazília és a bajnokság döntőse, a hollandok is a Westfalenstadionban játszották csoportköri meccseiket 1974-ben, és a futball-láz magával ragadta Dortmund városát. Az a lelkesedés, ami az 50-es, 60-as évek aranykorában jelen volt, visszatért a Világbajnokság ideje alatt, és hamarosan érezhető volt a Bundesliga másodosztályában is. A rendszeres nézőszám 45.000 fölé kúszott – háromszor annyi, mint korábban a Rote Erdében -, a klub kiélvezhette az új stadion előnyeit, azáltal, hogy beözönlöttek a nézők. Két évvel később, 1976 júniusában a Borussia visszatért a német élvonalba. 1983-ban a klub megünnepelhette az európai térképre való visszatérését egy 15 éves böjtöt követően. A sárga-feketék megnyerték a DFB kupát 1989-ben, a német bajnokságot 1995-ben, 1996-ban és 2002-ben, valamint három európai döntőt is elértek, melyből egyet megnyertek – a leginkább fontosabbat az egyik olasz gigász, a Juventus ellen, az 1997-es UEFA Bajnokok Ligáját.

Az 1992-ig tartó 18 éves periódus alatt a Westfalenstadion nagysága megmaradt eredeti valójában. Az azt követő 14 év viszont drasztikus módosításokat hozott – összesen ötöt. 1992-ben a stadion kapacitása 42.800 főre csökkent, miután az északi lelátó állóhelyeit székekkel töltötték meg. Az első bővítések részeként a nyugati és keleti lelátók kapacitása 6.000-el nőtt, köszönhetően annak, hogy további, felsőbb szinteken húzódó üléseket építettek három évvel később. A második fejlesztési hullámmal 68.600-ra nőtt a kapacitás 1999-ben, miután a déli stand – a központja a dortmundi futballfanatizmusnak – 24.454 férőhelyesre bővült, létrehozva ezzel Európa legnagyobb lelátóját. Nemzetközi meccsek idejére az állóhelyek átalakíthatóak ülőhelyes részekké.

2002. május 6-án a munkálatok lezárultak, és végre megkezdődtek a sarki részek bővítései is. Először is, 15 méter hosszú tartópilléreket illesztettek a földbe az északi és déli részen, és helyeztek el a sarkokon is, melyek később lépcsősorokká váltak, és az elképesztő, 3000 tonnás súly állványtetőnként stabil alapokra került. A tartóelemek és lépcsők ezeknek az oszlopoknak a segítségével valósultak meg. További nagy, építészeti kihívást jelentett a stadion tetőszerkezete is. Ennek részeként, a sarki pillérek a stadionban, melyek a tetőt biztosították, és ezáltal akadályozták a kilátást az új székeken ülő nézők számára a bővített sarkokon cserélve lettek nyolc, külsőleg elhelyezett sárga acélpillérre.

A harmadik bővítési fázis, mely 2003. szeptember 13-án készült el többet eredményezett annál is, hogy közel 14.000-el bővült a férőhelyek száma. A BVB új szintre emelte a remek vendéglátás fogalmát. A 3.450 férőhelyes ellátási területével a SIGNAL IDUNA PARK a Bundesliga legnagyobb vendégszerető helye is egyben. Mindazonáltal ez az arány az egész stadion kapacitásának csak egy nagyon kicsi részét teszi ki.

A nyolc, 62 méter magas sárga pillér a dortmundi horizont mérföldkövévé vált. 2005 decemberében a stadion nevét leíró betűk is csatlakoztak hozzá, melyek 3,5 méter magasak, a távolból is láthatóak az 1-es és 54-es főútról, és nappal feketében jelenik meg, míg éjszaka fehéren világít.

Követvén a bővítéseket, a BVB drukkerei nagy lelkesedéssel fogadták szentélyük formálódását. A klub lenyűgöző nézőszáma az elmúlt években, amely rekord is egyben, szintén igazolja ezt. Egy lélegzetelállító konstrukció és a fenomenális drukkerek garantálják a klub számára a lehetőséget, hogy sok nívós futballeseményt rendezhessenek a legjobb (és legnagyobb) pályán a Bundesligában.  Egészen pontosan 80.667 néző befogadására alkalmas, köszönhetően a rekonstrukciós intézkedéseknek a Világbajnokság kapcsán (beleértve az utolsó székvázak eltávolítását 1974-ből, és az elülső részek lebontásának), és a modernizálásnak, amit a 2012/13-as szezon előtt vittek véghez.

Csak egyetlen futballista van, akinek igazán negatív tapasztalatai vannak a „szentélyről” ebből a 32 éves periódusból: az ex-braunschweigi Danilo Popivodának. 1977. április 23-án, mikor férgek árasztották el a gyepet, Popivoda egyedül találta magát a Borussia kapujától hat méterre, majd mikor hátrahúzta lábát, hogy lőjön, megcsúszott a füvön, amely már különvált a férgektől fertőzött gyökerétől. A játékos orra esett, míg a labdája megállt a vonal előtt. A Borussia és Braunschweig egy 0-0-s döntetlennel zárta a találkozót.